Madách Imre nővérének, Máriának férje Huszár József, Keszeg földbirtokosa, Nógrád vármegye alispánja 1841. július 7-én meghalt.
Madách Mária, özvegyen maradt két gyermekével. Mária a gyászévek elteltével feleségül ment Balogh Károly dragonyos kapitányhoz, aki Erdélyben Bem seregében a szabadságharc oldalán harcolt.
1849. júniusában megsebesült. Felesége a hír hallatára gyermekével meglátogatására indult. 1849. augusztus 16-ára virradó éjjel román parasztok kegyetlenül legyilkolták őket.
Madách Imre versben állított emléket Keszegen élt nővérének.
Hiven követted férjedet, Marim,
Balsors s szerencse közt az életen.
S midőn a síron állt meg csillaga,
A sírba is követted őt hiven.
Óh nektek jó, együtt veszétek el
Férj, nő és gyermek, s a védett haza,
Mért vágynátok még élni, véletek
Van mind, mi néktek itt kedves vala?
De egy emlék van, egy, mely hogyha él
Még lelketekben, óh kínos nagyon,
Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt,
Melyért vivott, az gyilkolt agyon.
Nem fáj elesni hóhér bárd alatt,
Ha vértanuság koszorúja vár,
Nem kín megbukni, hogyha a csapást
Vad ellen méri s az fejünkre száll.
Hiszen százszor győz a zsarnok erő,
Míg az igazság százszor megbukott;
Ki fogja mégis a vérzők közűl
Irigyleni a győztes zsarnokot?
De így a jó baráttól, akiért
Szivünk legjobb véréből áldozánk,
Orgyilkot nyerni hálaszó helyett,
Ez, ez hozhat kétségbesést reánk.
A népszabadság eszményképe volt
Zord éltetekben a vezérfonal,
Azért türétek s a sír küszöbén
Szakadt az el, hagyott vigasztalan.
Ott láttátok, hogy álomkép csak az,
Miért szenvedtetek oly hősien,
Ott láttátok, hogy aki még csatáz
A nép javáért, milyen esztelen.
Igen, mert bilincs van sütve a
Nép bölcsejére, sorsa szolgaság,
Az egyesért van csak teremtve is,
Ki önhittel görbedt nyakára hág.
Az él csupán, utána milliók
Csak az egyes értékét növelik,
Magokban mit sem számoló jelek,
Miket összadnak vagy letörülik.
Nehéz lehet embernek lenni, hogy
Csak egy-kettő van milliók helyett.
De még nehezb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.
Ti gyűlölet helyett szerettetek,
S ne bánjátok meg csalódástokat,
Oly sok nemes kebelnek véletek
Osztályrészűl ez átkos sors maradt.
Ha Isten van, mint hisszük oly igaz,
Csalódástok hozzá közelebb vitt.
S a nép hadd tűrjön, hogyha oly silány,
Sorsát szenvedni hagytátok csak itt.
De hogyha a nép is megnemesűl,
Ha emberré lesz, gondolkodni fog,
Lengetni zászlóit szellemetek
Lejő megint, s ti megbocsájtotok.